Jelen poszt a magyar kultúra napján kerül megosztásra, s ezzel megpróbálom a blogot is újraindítani. Fogadjátok nagy szeretettel....
Töredelmes vallomással tartozom: ritkán olvasok szépirodalmat. Általában jobban érdekel a közélet, a pszichológia és a társadalom vagy épp egy fordulatos sci-fi vagy krimi történet. Másrészt, sok olyan irodalmi alkotással találkoztam, amely nem akarta olvastatni magát: nagyon nehezen szánom rá magam az olvasásra is, ezért itt vannak hiányosságok. Bár lehet, csak Az ifjú Werther szenvedései által okozott posztraumatikus stressz (avagy, mikor ér ez már véget!!!) az, amely eltántorít az irodalomban való elmélyülésben. Van amikor rászánom magam, és azt tudom mondani: megérte. Ez nagyon megérte...
A történetet láttam színpadon is. Erős. Emberi. Márai kétségtelenül jó ír, méltánytalan, hogy irodalomórán nem is említették a nevét. Az elején nagyon lassan indul a történetvezetés. A lassú, szinte véget nem érő körmondatok hitelesen adják vissza azt, ahogy a párbeszédet folytató két öreg ember próbál megfogalmazni valamit. Nem tudni mit, mert igazából ők se merik elmondani.
Ebben a történetben ugyanis az a lényeg, amelyet csend övez. A hallgatás. A tabu.
Mert van, amikor kimondani valamit fáj. Emlékezni is. A bűntudat által megnyomorított sors és menekülés, az elhagyatottság, a magány, a féltékenység érzése mind ott van. Azok a rezdülések, melyek mélyen emberiek, melyeket nem lehet megérteni, és elhelyezni egy szűk skatulyában, mert mindig visszatér, előtör, mint a betemetett forrás, mindig utat talál magának, mert elfojtani nem lehet, ez az ember természetéhez tartozik, mondhatni örök, mert az osztálydüh, a rang és az irigység, vagy a vélt és valós akadályok, melynek legyőzésének látszólag könnyű útja a boldogságnak vélt önsorsrontás és szépasszonyi kísértés csapdájába csábítja az embert, mert az ára olcsó és megfizethetetlen, mert nem lehetett elkerülni és így kellett történnie.
Közben ott a zaklatott XX. század, mely keretet ad a cselekménynek, mert ott van az osztálykülönbség, a kimért és idejemúlt úri jellem ütközése a modern utazóval, s a gyarmati uralom sötét árnyai borulnak a gyertyával enyhén megvilágított szobára, a trópusok vadsága, melyet elviselni nem lehetett és nem is a hőség okozott gondot hanem a belülről fakadó önvád. Mert az őssel, a régivel, az ösztönnel átitatott világ mindig ütközik a kultúrvilággal? Vajon helyes volt a végén a válasz? A megnyugvás csak látszólagos, vagy újra fel fog törni a sötétség? A végén, reggel, a gyertya lángja már nem rebeg, mint lidércfény tovább: a gyertyák csonkig égnek. A kísértetek ideje lejárt: új nap ébredt. Mert mindig megvirrad...
Szubjektív értékelés: 10/10
Amennyiben szeretnéd a blogot támogatni, az alábbi linken megvásárolt könyvvel ezt megteheted.
Köszönöm!
Kép forrása: Sixteen Miles Out/unsplash.com