There is a universal urge for intimacy, for trading subjectivities, in communication. For Telepathy. Our desire for it tells us about what we wish to be: truly intersubjective beings." - David Porush
Ezt az ajánlót talán egy rólam szóló színessel kezdeném: gyerekkoromban sokáig csillagász akartam lenni. Könyveket olvastam a világűrről (nyilván, gyerekszintű ismeretterjesztőket), az univerzumban fellelhető csodákról: kvazárok, csillagok, bolygórendszerek és fekete lyukak, az ismertlen sötét anyag, az ismert világ vége. Ki tudja mennyi ismeretlen és ősi civilizáció, amely felfedezésre vár...
A gyerekkoromban vonzottak a csillagok és a bennünk rejlő pátosz. Valahogy emelkedett volt az egész és elrugaszkodhattam a jelen világtól. De aki felfelé néz, az befelé nem figyel. Aki elemelkedik a világtól, az nem éli meg az életet, s aki abból kimarad, nem lesz érett személyiség. Az élettől nem lehet menekülni, mert az élet egyik törvénye a fejlődés.
Ez a könyv számomra egy igazi fejlődésregény volt, mely fentről indult.. befelé.
A történet igazából nagyon egyszerű: egy világháború tör ki a Földön, és a helyszínként szolgáló sarkvidéki kutatóállomást emiatt kiürítettek. Egy tudós azonban ott maradt, s mint kiderül, nem egyedül. Eközben egy Jupiter körüli küldetésről visszatérő űrhajó próbálja felvenni a kapcsolatot a Földdel: sikertelenül.
A két cselekményszál látszólag nem függ össze (később esett le a nyilvánvaló személyes kapcsolat), és igazból elég eseménytelen regény folyása. Nagyobb hangsúly a külső világ leírásán: mint a sarkvidék, mint a Naprendszer gyönyörűen van részletezve. Lelki szemeimmel láttam azt a szépséget, amelyet Brooks-Dalton a szavak ecsetjével elém festett.
Ennél csak az emberi szál, az emberi jellem volt erősebb. Augustine, a csillagász lényegében túl van karrierjén, hatalmas sikerek után megöregedve, megfáradva kutat. Sikeres élete volt, azonban az anyagiak nem követték a szellemi-lelki fejlődést. Egy elmagányosodott, keserű és a világtól elszakadt, célnélküli embert látunk, aki egész életében törtetett, másokat eszközként használt és a hidegben, fájdalmak között szembe kell néznie az önmarcangolással, a múlt bűneinek feloldhatatlan súlyával.
Az újonnan jött felelősség mégis más emberé is tette. Szembe kell néznie önmaga régi nézeteivel, és a hős útján neki azt rejtett bölcsességet, tudást kellet felfedeznie, hogy a természet tiszteletet érdemel, a múlt bűnei az ő hibája, melyért vállani kell a felelősséget, és meg kellett tanulnia, milyen önzetlenül szeretni valakit. És meg kellett tanulnia azt, hogy az emberi lét velejárója a másokkal való kommunikáció, a megszólíthatóság.
Az Aether legénysége eközben a csendben halad hazafelé. A némaság félelmetes, az az ismeretlent szörnyek töltik meg: a családjukért való aggódás, az értelmetlenség miatti agónia mérgezi a kis asztronauta közösséget. Még se adják fel az antennát: az ember lényege ugyanis az, hogy kommunikál. Az Ember vágya, hogy beszéljen, hogy megértsen és megértsék. Egzisztenciális lényünkből adódóan mi mindnyájan egy kiálltás vagyunk a pusztában. Vágyunk a kapcsolódásra. Két szituáció, de mindkettőben ott van ez a tanulság.
Az egész regény nagyon okosan felépítve. A karakterek fejlődési íve hibátlan: én vártam a katarzist, és a végén teljesen mást kaptam. El kellett gondolkoznom, és rájöttem, mennyire találó is volt: az élet ugyanis nem mindig azt adja, amire az ember vágyik. Én egyébként kellemes szórakozásra számítottam. Ehelyett
egy lélektani sci-fit, az ember lényéről, mélységeiről szóló tanmesét kaptam, mely gyönyörű képekkel mesélte el az író, hogy mennyire fontos, kapcsolatba legyünk a világgal. A természettel. Más emberekkel. Önmagunkkal. Mert az emberi kapcsolatokban kifejeződő szeretetért éri meg igazán élni.
Szubjektív értékelés: 10/10
Amennyiben támogatnád a blog működését, kérlek, az könyvet a lenti linken keresztül vásárold meg:
Köszönöm!