A mai duplakritikámban két japán szerző könyvét fogom bemutatni. A származáson túl a témaválasztás, és a könyvek által fókuszba állított témák is hasonlóak, így talán nem értelmetlen Arikawa és Kawamura művét egyben tárgyalni. Már csak azért se, mert mindkét alkotás alakítója, főszereplője nem egy ember, hanem egy macska...
Japánt szokás furcsa országként leírni. Az európaitól eltérő szokások, hagyományok, a különös gondolkodásmód - legyen az életmód vagy bármi más - , a kifejezetten érthetetlen találmányokról nem is beszélve, tényleg "furcsává" teszik ezt az országot. Elég ha csak arra gondolunk, hogy az országban két uralkodó vallás van egyszerre, mégpedig a pogány, politeista (igazából nem, mert nem istenek, hanem szellemeket imád) sintoizmus és a buddhizmus, és ez a két vallás egyszerre lehet jelen a hívek életében. Különös ez a vallásháborús és eretneküldözős múlttal rendelkező Nyugat világában.
Más ilyen furcsa dolog a macskákhoz való viszony. A japánok szeretik a cicákat, sőt: egyenesen imádják őket. Úgy tartják, hogy integető macska vagy maneki-neko (japánul: 招き猫) szobrocskája szerencsét hoz, ezért sok helyen megtalálhatóak. Nem is beszélve a számtalan anime macskáról: gondoljunk csak bele, hogy a Rakéta csapatnak is egy macskájuk volt (valójában egy macskaszerű pokémon, de most ez részletkérdés).
Bevallom, laikusként inkább csak benyomásom, mintsem valós tudásom van Japánról, ezért elnézését kérem az esetleg hülyeségeket írnék. Azonban szerintem van egy jellegzetesség, ahogy a japánok másképp élik, vagy helyesebben fejezik ki az érzéseiket. Főleg napjainkban, amikor a munkamániás társadalom és a fokozódó verseny, az önkifejezést eleve gátló kultúra miatt rengeteg japán férfi szenved és nem tud kapcsolatot kialakítani a nőkkel [1]. Talán nem meglepő, hogy az emberi szeretetkapcsolatokat ennél a két szerzőnél a macskák pótolják (vagy ábrázolják ki). De nézzük a két könyvet külön-külön.
Geni Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból
Van egy dolog, amely minden emberben közös: mind meghalunk. Akár tetszik, akár nem, fogy az időnk. És amikor a halál közelségével szembesülünk, pőre tükörként saját gyengeségeiket, hibáinkat, elmulasztott szavakat és tetteket is láthatunk. De vajon mi lenne, ha még egy napot élhetnénk. A fausti alkunak egy ára van: minden plusz nappal eltűnik valami a világból...
Talán vannak dolgok, amiktől meg is szabadulnánk... de az ördögi üzlet rávilágít valamire. Minden döntés egyben értékítélet is: mi fontos, és mi nem. Meddig hajt a félelem. Érdemes élni, igen, de milyen áron: lehet, vagy érdemes élni egy elszegényedő világban? És rendben, ha a dolgokról le is mondunk, az érzelmeinkről, kapcsolatainkról is? Ha igen, miért élünk egyáltalán?
A mai posztmodern kor értékválsággal küzd. Néhány értékre ma már legyintenek az emberek, vagy épp egyenesen idegenkednek tőle. Ezzel párhuzamosan pedig értéktelen dolgokat kezdtünk értékként kezelni. A könyv is erről az értékválságról szól. Hisz, a valós értékek, tartás, iránytű nélkül el lehet veszni. A főszereplő is csak sodródik az élettel, és nem is igazán talál kapaszkodót. Céltalan, mert nincsenek valós értékei, nincs hite, nincsenek kapcsolatai. Nincs benne szeretet, mert fél, és emiatt üres belül. Ezért is olyan tömörek a párbeszédek: ha nincs tartalom, nem tud mit közölni. Illetve vannak ismétel gondolatmenetek: ekkor a lelkében lévő üresség visszhangját olvashatjuk.
Azzal, hogy a végén elutasítja a macskák eltüntetését, azonban minden változik. A halálának értelme lesz, az önzőségét és az életösztönét levetve őszintén tud szeretni: egy állatot. Felelősséget vállal, hisz ezért utazik el a végén az apjához: hogy gondoskodjon, társaságot adjon mindkettőnek, és elzárja a szálakat. Megtalálja a legerősebb értékeket: bátorságot, szeretni adást, felelősséget és ezáltal a valós szabadságot. Beteljesül az élete. (Milyen szép szó: beteljesül. Benne van, hogy üres volt, de már nem az).
Elfogadja a sorsot, és ezáltal győzi le azt, pontosabban a saját félelmeit. A posztmodern értéknélküli létéletből átmegy a Frankli modell szerinti Felelősséglétbe. Valós ember lesz, ehhez meg kell halnia. Újabb paradox: meg kell halni az élethez. De az élet már csak így van megszerkesztve: aki meg akarja tartani, elveszti, és fordítva. Hamvas szerint "önmagam birtoklásához minél inkább ragaszkodom, annál kevésbé vagyok a magamé" [2]. Nem vagyok a magamé! Akkor vagyok magam, ha magamat (át) adom (ez is milyen kifejező: benne van az odaszánás, ugyanakkor a tett is).
Rengeteg igen mély téma van még ebben a kis könyvben. Szerintem ezért zseniális ez a mű!
Szubjektív értékelés: 10/10
Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája
Arikawa könyvének főszereplője, Szaturo egy igazán rendes ember. Azonban mind mondtam, a halál nem válogat: a jók is szenvednek. Szaturo befogad egy kóbor macskát, aki egy rég elhunyt kiskedvencére emlékeztette. A betegség közeledése, azonban felelősséget ró Szaturora, aki igyekszik ennek megfelelni, és a kandúr jövőjéről gondoskodni.
Egy igazi road movie alakul ki, mely egyben Szaturo múltjában tett utazás is. A lehetséges új gazda jelöltek mind a főszereplő múltjának darabjai. Itt van egy klisé, amit Arikawa alaposan megcserél, így frissen, üdítően hat. Az ilyen halál előtti utazások általában a főszereplő életében tett hibáinak kijavítására tett kísérletek. Elmegy, bocsánatot kér, helyre rak, lezár. Ezzel szemben itt pont, hogy a mellékszereplőknek van szégyellni valójuk, vagy még inkább, megoldandó problémájuk. A zsarnoki apával való szembenézés, a féltékenységgel, a megjátszott indítékok és belső bizonytalanságok, melyek bármely embert jellemezhetnek.
Szaturo útja nem Szaturót változtatja meg. Talán ő a hős, de mégsem az ő karaktere fejlődik. Az általa adott szeretet alakítja - akár a halálán túl is - mások életét, sorsát. Sőt, a temetése idegeneket hozz össze. Ahogy visszaemlékeznek rá, rájönnek, miért nem beszélt a betegségéről. Azt akarta, hogy a mosolyára emlékezzenek. Már megint a paradoxon: szeretet a halálban. Mert mi a szeretet:
a szeretet a komfortzónán kívül van.
Éppen ezért nehéz nekünk, Ego által vezetett lényeknek: embereknek. Meg még a macskáknak, hisz Nana igazán önérzetes jószág. Mégis, ő is változik Szaturo hatására. Úgy tűnik, a szeretet világalakító tényező.
Végül ismét egy paradoxon: Szaturo halála nem jelenti a valós halálát. Ahogy írtam, más emberek sorsában, emlékeiben tovább él. Annak ellenére, hogy negatív érzelmeket kellene éreznünk, a szívfacsaró lezárásnál mégis érezzük, hogy halála nem valaminek az elvesztése, hanem a főszereplő életének beteljesedése. Így szép meghalni...
Szubjektív értékelés: 10/10
Amennyiben támogatnád a blog működését, kérlek, ezen a linken keresztül vásárolj:
Az utazó macska:
E-könyvként:
Ha a macskák (e-könyvként):
Köszönöm!
[1] https://edition.cnn.com/2016/09/20/asia/japanese-millennials-virgins/index.html
[2] Hamvas Béla: Magia-Szutra 9. oldal