Anne Frank naplója

"Ki gondolná, hogy mennyi minden lejátszódhat egy kamaszlány lelkében?" Anne M. Frank

1944. április 16-án - miközben javában tartott a háború, és emberek számolatlanul haltak meg - egy kis zsidó kislánynak elcsattan élete első csókja. Egy évvel később Anne Frank már nem élt. 1944 augusztusában elárulták a bujkáló két családot, letartóztatták, majd deportálták és különféle koncentrációs táborba küldték a családtagokat. Anne utoljára a Bergen-Belseni tábor lakója lett: az itt kitört tífusz járványban halt meg a testvére, Margot, majd pár nappal később maga Anne is.

Kép forrása: Internet

"Egy volt lágertársa, a ma Svédországban élő Margita Pettersson asszony így emlékszik vissza a tizenhat éves lány halálára: Halott nővére mellett feküdt, próbáltam erőszakkal belédiktálni néhány falatot, de hiába. Emlékszem, egyik nap azt mondta: ’Kérem, ne adjon többet enni. Nem bírok tovább élni.’ – másnap meghalt." [1]

Anne író akart lenni: végül is az lett. Talán az ő szelleméhez méltó, ha mindezen tények mellett a könyvét saját műveként kezelem, és így valós kritikát adok róla. Talán mondhatom, hogy egyet értene velem, mert a naplójának ez a tinilány őszintén, intim módon nyílt meg, így egy félszázaddal később születettként is azt mondhatom, valamennyire megismertem.

Anne egy különleges lány, és habár nem szeret magára átlagos fiatal lányként, tény, hogy a fájdalmas Én-keresési időszakba léptünk bele: és hozza magával a tinédszer világfájdalmat. Ezért nehéz olvasmány volt számomra a naplója: nagyon sokat panaszkodik, sokszor sérti meg a szüleit, és a "senki nem ért meg engem" mantrát olvasom. Néha érdektelen volt, és nagyon-nagyon fárasztó volt a sok önmardosása.

Mégis meglepett, hogy milyen mélyen elemezte magát, főleg a naplója végén. Maga is képes volt az önreflexióra, és volt ereje magára reflektálni: ez olyan tulajdonság, ami kevesekben van benne, ezért igazán tudom tisztelni. Volt benne jellem, volt benne tisztesség és akkor volt benne erő. Férfiként talán jobban megértettem a női jellemet ezután az olvasmányélmény után. Sokat tanultam tőle az emberismeretről.

Voltak olyan leírások, amik megleptek. Elején kifejezetten unszimpatikus volt, ahogy az egyik "udvarlójával", Hello-val bánt: barátzónába rakta, szerencsétlen srácot meg hitegette. De mentségére szóljon, még csak 13 éves volt. Vagy ahol tényleg megdöbbentem, amikor a leszbikus hajlamairól írt, mert ezt eddig sehol nem olvastam. (Mellékes megjegyzés: Aldbert Dusselnél irritálóbb alakot el se tudtam volna képzelni: gratulálok Anne-nak, hogy viszonylag helyén tudta kezelni ezt az élhetetlen Asperger-szindrómás fontoskodó alakot.)

Azt viszont el kell ismerni, hogy intelligens lány, jól ír, és volt egy célja. Egy igazán életrevaló, pozitív, csupaszív lányt ismertem meg, aki még kereste magát, a helyét a világban. Nem találhatta meg. A napló fájóan betöltetlen... Anne nem élte túl a meghurcoltatást, és nem folytatta a történetét. Megtörte az élet. Nem látta azt a boldogságot, amikor akkor, a manzárdba, a természetet bámulva átélt. Elveszett a cél, naplóírás. A láger magas drótkerítése elsötétítette az eget, és a nővére halála után pedig minden értelmetlenné vált. Különösen dühítő, mert "csak" egy hónapot kellett volna még küzdenie a tábor felszabadításáig.

Sírnom kell, ha arra a fájdalomra gondolok, amiket át kellett élnie. El se tudom képzelni azt a nyomorúságot, amit át kellett élnie ahhoz, hogy nemet mondjon az életre, mely miatt inkább a halát választotta. Fájó, hogy nem tudunk szólni, hogy ne adja fel. Fájó, hogy nem tudunk már érte imádkozni, hogy tartson ki: ha másért nem, a naplóért. A hiányzó oldalakat, a tábori létet soha nem fogja senki elmondani már. Anne jelképe azon millióknak, akik értelmetlenül haltak meg: mementó.

A holokausztban számomra nem csak maga a ténye a megdöbbentő, hanem az értelmetlensége is - katonai szempontból. A lágerrendszer fenntartása, a zsidók deportálása hatalmas erőforrást igényelt, amely igen jól jött a frontokon. Ráadásul nem csak a férfiakat vitték el, hanem a nőket és a gyerekeket is. A csecsemőktől és aggastyánoktól rettegő Harmadik Birodalom végül elbukott. Vajon, az emberek halálát okozó gyűlöletet is le tudjuk majd vetni, ez is el fog bukni és odakerül, ahova való: a történelem szemétdombjára?

Ha támogatnád a blog működést, kérlek, vedd meg ezt a könyvet az alábbi linken keresztül: https://lira.hu/tradetracker/?tt=4784_12_360807_&r=https%3A%2F%2Fwww.lira.hu%2Fhu%2Fkonyv%2Fszepirodalom%2Fanne-frank-naploja-8

Köszönöm!

[1] Fülszöveg a https://moly.hu/konyvek/anne-frank-anne-frank-naploja oldalról Megtekintve: 2021.03.13. 23:09

---

Személyes megjegyzés:

Habár Anne Frank holland, nem mehetünk el a holokauszt magyar vonatkozása mellett. Áder János köztársasági elnök egy beszédében azt mondta, hogy Auschwitz a legnagyobb magyar temető. Ebben teljesen igaza van, a magyar közgondolkodásban mégis traumaverseny van: a Don-kanyar és Trianon áll szembe a halálgyárak kéményeivel. Nem hiszem, hogy ezek összehasonlítható események, sokkal fontosabb lehet minden traumát meghallgatni, feldolgozni, és nem elutasítani. Ezt erővel, kioktatással nem lehet. Ugyanakkor nem szabad érzéketlennek lenni a mások traumájára. A második világháborúban a zsidóság felszabadulásként élte meg az orosz bevonulást, de az ázsiai félhordaként viselkedő Vörös Hadsereg tömegével erőszakolt meg nőket, ölt értelmetlenül és hurcolt munkatáborba magyarokat.

Az áldozatok terhe tetemre hív: vajon méltó a viselkedésünk az ő szenvedéseikhez? Vajon a közbeszéd kellő tiszteletet tanúsít a megtört emberi sorsok iránt? Vajon a mostani politikai viták felülemelkednek a kicsinyes táborokon és képesek közösséget, emlékezetet és méltó válaszokat adni? Sajnos a keserű igazságot meg a mélységes csalódást érzek ma e téren... Míg nem közösen emlékeszünk az áldozatokra, hanem traumaversenyt rendezünk, nem fogjuk tudni feldolgozni a múltat. Hogy mit lehet tenni? A magam részéről, olvasok és írok. Ahogy Anne is... hiszem, hogy a szellem és a jóság győzni fog. Mert van költészet Auschwitz után. Kell lennie! Lehet megbékélés. Legyen béke! Én dolgozni akarok! "A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés. És rendezni végre közös dolgainkat: ez a mi munkánk, és nem is kevés!"