2021. október 13-án a magyar közélet egy rendkívüli helyzetben találta magát: a régi óbaloldai elitet és pártszervezeteket megtestesítő és egy másik, új ellenzéket életre hívó konzervatív jelölt csapta össze az érveit egy televíziós vitában. Ugyanezen az estén azonban volt egy másik beszélgetés is: Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton látta vendégül a Kassai Lajos lovasíjászt az Apu azért iszik c. műsorában [1].
A fő téma a Kassai által felvetett hasonlat volt: a magyarság eketalp betegségben szenved. Mit jelent ez? Ha sokat szántanak egy területet és az eketalp nyomja az altalajt, létrejön egy zárvány. Az altalaj és a felszín között megkérgesedik egy réteg, a gyökerek nem tudnak lejutni a mélybe, a mikroorganizmusok nem tudnak feljönni, a víz se tud leszivárogni. Kassai hasonlatában a két réteg a magyarság két fő közéleti tengelye: a hagyománytisztelő altalaj és az újítók alkotta a felszín, a népi-urbános, haza-haladás, konzervatív-liberális oldalak között mára megkérgesedett viszony. Már rég nem csak vitáról van szó: állandó és totális harckészültségben "háborúzik". A másik oldal áruló, fenekedik vagy rémisztő képződmények.
A kultúrharc és a hideg polgárháború miatt a két réteg ma már nem kommunikál, nincs köztük valós kapcsolat. Ezért is keltett nagy visszhangot azt, hogy a magyar ugar valószínűleg két legtávolabbi pontja, Kassai Lajos és Gulyás Márton leült beszélgetni. Abban, hogy két ember beszélget, nem kéne feltétlen hír értéknek lennie. Önmagában nincs jelentősége ennek, egyik sem visel köztisztséget, és politikai befolyásuk is csekély. Mégis maga a visszhang is bizonyítja, a párbeszéd ma a kis hazánkban hiánycikk. Miért van ez?
Vona Gábor turanizmusról megjelent könyve (lásd: Átokból áldás) könyvbemutatóján a keleti és nyugati identásunk, komponensünk ellentétéről beszélt. Állítása szerint nem valamelyik identitás sikere a cél, nem a másik elnyomása, nem ez lenne az áldás, hanem a két erős komponens közti párbeszéd. Ez egy igen fontos gondolat, és benne van az eketalp-betegség megoldásának kulcsa is! Három, ebből eredő állítást teszek:
1. A politikától nem lehet egységet várni!
A politika Carl Schmitt [2] óta tudjuk, a megosztásban érdekelt. Pont ezért, a mindenkori hatalom és ellenzék a társadalmi törésvonalak mentén kívánja magát, illetve politikai programját felépíteni.
2. Az áldás nem az identitás, hanem maga a párbeszéd!
Az átok nem a nyugatiságunkban rejlő keletiségben (vagy épp fordítva) rejlik, hanem a különféle identitások, oldalak, elképzelések totális vitájában. Az áldás nem hallatszik a zajban, vitában.
3. Erős párbeszéd csak erős identitás magvak között lehet!
Vona szerint nem erős keletiség, hanem nincs erős nyugati komponens kell. Nem összeolvadás, multikulturalizmus, hanem az identitások közti párbeszéd a lényeg. Nem az egyik vagy a másik teszi erőssé az országot, hanem a kettő közötti építő feszültség.
És itt térnék rá mondandóm lényegére: ahhoz, hogy ez megvalósuljon, erős identitások kellenek. Én úgy látom, hogy a mai posztmodern társadalmakban elvesztettük az identitásunk alapjait, minden viszonylagosság vált. A keleti-nyugati komponensünk gyenge és láthatólag egyik se erős igazán; ideológiánk nem iránymutatók, hanem politikai marketingtermékek; a férfiasság és a nőiesség átalakul, összeolvad, elbizonytalanodik [3]. És még nem beszéltem sérelempolitikáról, az idősebbek-fiatalok konfliktusáról, a szexuális identitásokról és hasonlókról.
A kultúrharc mélyén -véleményem szerint - egyetlen dolog húzódik meg:
a félelem, melynek végső oka az identitáskétely, a hitetlenség. Az önmagában és identitásában bizonytalan ugyanis vagy elzárkózik (politika) vagy feloldódik (nemiség) Egyik sem járható út.
Viszont adódik a kérdés, miért nincs erős identitásunk?
Ennek a következő okait vélem felfedezni:
történelmi traumák fel nem dolgozottsága;
60 év kommunizmus ami elnyomta a társadalom egészséges folyamatait;
kádári kisalkuk és a korrupció továbbélése;
társadalmi közösségek hiánya, a társadalmi aktivitás csekély szintje;
következmények nélküliség érzése;
az emberek kiszolgáltatottsága a hatalomnak;
a hagyományok felbomlása, az iránytűk elvesztése;
a válások és személyes konfliktusok egyre növekvő száma, az apaság válsága;
a stressz, a kiégés társadalma;
hiányzó szociális szolidaritás;
a haza és haladás konfliktusának fel nem oldottsága;
oligarchikus és politikailag torzított piaci működés;
a vállalkozásindítás nehézsége;
az oktatási rendszer átörökített káros mindsetek vagy mentális beállítottságok;
szellemi restség...
A sort még hosszan lehetne sorolni. Az identitás probléma gyökereinek bemutatása felsorolás szintjét talán sikerült. No de, mi a gyógyír, mit tehetünk, mi a következő lépés?
Ha elfogadjuk, hogy a különféle oldalak közti harc lényegében egy bizalom és hit nélküli, identitásában gyenge és haldokló közösségek válságtünete, akkor a gyógyír ebből következik:
identitásában erős közösségek, műhelyek, mozgalmak építése, a magyar szellemi elit művelése és aktiválása, értékalapú viták és témák, önreflexió és párbeszéd.
Egy hatalmas nemzeti pszichoterápia, hisz a nagy történelmi traumáinkat (Trianon, a második világháború népirtásai és a szovjet katonák tömeges nemi erőszaka, a diktatúrában megtört sorsok) a mai napig nem sikerült feldolgozni, nem történt meg a valós elszámoltatás (lásd: Biszku-per sikertelensége).
A lehetséges megoldási tervek és programok összegzése, megfogalmazása - hát még a végrehajtása - meghaladja jelent dolgozat kereteit. Azonban vannak biztató jelek: elindult egy harmadik közéleti szellemi tér, vannak intézmények és formátumok. Ilyennek tartom a Mindenki Magyarországa Mozgalmat, Puzsér Róbert közéleti és szellemi tevékenységét, a Partizán kissé pártos, de kifejezetten hiánypótló munkáját, a Második Reformkor Alapítvány és Vona Gábor írásait és programjait, Pottyondi Edina ironikus de mégis erős tükröt mutató videóit, az Öt c. tévéműsort és a Magyar Hangot. Talán baloldali műhelyként említhető a Mérce és kiemelendő a korrupcióellenes harcot folytató Átlátszó.
Szerintem az itt megfogalmazódó közösségek - noha nem egyszer mást gondolnak a világról - fiatal törzsközönsége az, amely protestszavazatként, az elmúlt harminc év alkalmatlan pártelitjének és bukott kádereinek, a kifejezetten ostoba megmondó embereinek üzenve megmozdult és megszavazta Márki-Zay Pétert, mint miniszterelnök-jelöltet.
Kérdés, hogy a pártokat meghaladó harmadik nyilvánosság hogyan lesz képest a bal- és jobboldali véleményhegemóniát megtörni, és ezek az egyelőre szellemi közösségek hogyan képesek valóságban is valós mozgalmakat, élő, lüktető közösségeket, művészeti produktumokat, a vidéket is megmozgató kulturális mozgalmakat építeni. Hogyan tudja magát a politikát meghaladni, megtörni a megosztottságot?
Ez a negyvenmilliós kérdés, és a megvalósításban kétségeim vannak, noha csak ez a harmadik nyilvánosság lehet a gyógyszer a eketalp-betegségre, csak ebben a középen álló szellemi közegben fogalmazódhatnak az identitásproblémákra a válaszok, csak a harmadik út vezethet ki ebből a mocsárból. Nem balra, nem jobbra, csak felfelé. Aztán majd onnan körbenézve, jobban tudunk döntetni...
[3] Értem ezalatt a férfiak elnőiesedését, és a nők elférfiasodását.