Nemrégiben olvastam Eliade A szent és profán c. könyvét, mely a vallásos ember gondolkodásáról szól. Igazán szemfelnyitó volt számomra, és sok mindent másképp látok ezen olvasmányélmény után. Az egyik meghatározó gondolat az volt, hogy a vallásos ember számára az idő és a tér nem egységes, folytonos, hanem törések vannak benne. A különféle létsíkok találkozásánál a tér (szent helyek) és az idő (ünnepek, szent időszakok) törései a transzendeciával kötik össze az embert, így azok szentséget hordoznak.
Erre több példát is hoz a szerző, például a küszöb, mint térelválasztó elem az ősi Közel-Keleten szentséggel bírt, sokszor az alá temetkeztek. Ez a szimbólum a belső és a külső, az én (belső) és a világ (külső) határát jelképezte, ábrázolta ki. Vagy ott van a jurták közepén álló tartóoszlop, mely a létsíkokat összekötő világfát jelképezi. A sort még hosszan lehetne folytatni...
Az ember vallásos lény. Magányosak vagyunk, olyan lények, akik vágynak az egyesülésre, beolvadásra, a misztikus élményekre. Amennyiben ezt nem elégíti a vallás, az emberi faj másképp keresi ez: drogok és tudatmódosítók, a fogyasztás, szabados szexuális élet és hedonizmus világában keresi a menekülést a lét bizonytalanságai elől. Vagy épp a fogyasztásba menekül, esetleg végtelenül szorong.
A profánná tett ember így továbbra is vallásos teremtmény vonásait viseli, megalkotja a maga ünnepeit (pl. Valentin-nap vagy a marketing ünneppé vált karácsony), s ünnepli a kiszakadást a profán világból (lásd: hétvége kultusz). Én ezt látom a ma oly népszerű utazásban, a "traveladdict" influenszerekben: egyfajta menekülést a lét profánsága, az egzisztenciális válság elől. Az eltérő kultúrák, világok törést jelentenek az ismert a világ szövetében, azonban ebből a törésből nem ered szentség. És hiába próbálják uralni az időt, készítenek fotót az örökkévalóságnak, az időt nem lehet legyőzni, a szorongást nem lehet így feloldani. Az emberek pedig vágynak rá, a beolvadásra, a magasztos célra, az önmeghaladásra.
Ennek oka Vona szerint az ember ön- és így haláltudata. Mivel a régi korok embere látta maga körül a halált, ráadásul igen gyakran, így tudatára ébredt arra, hogy maga is mulandó. Az édenkerti fa gyümölcsének ez volt az átka, nem csoda, hogy még a halhatatlanság fájáról is enni akart Ádám apánk és Éva anyánk. A haláltudat okozta szorongás miatt - Vona szerint - az ember kultúrát hozott célja, mely lényegében egy hallhatatlansági projekt. Ha meg is halunk, a kultúránk, a családunk élni fog. Ez az örökségünk.
A kultúra érték, tartást ad, formát, ösvényt jelent. Ezért nem mintegy, milyen utat követünk, milyen értékeket ápolunk. Nem mindegy akkor se, ha személyekbe, vagy ha tágabb közösségekbe gondolkodunk. Milyen utat járjunk: keletit, vagy nyugatit? Van sajátos magyar út?
Egyáltalán, mi az, hogy magyar? Az a legkeletibb nyugati nép, vagy a legnyugatibb keleti nép vagyunk-e? Egyáltalán, mi keletiek vagyunk még és nyugatiak vagyunk már? Egyáltalán mit jelent keletinek vagy nyugati lenni, van-e a kettő között konfliktus? Vajon a bennünk rejlő kettősség miatt nem tudunk összefogni, vagy ha ez megtörténik, akkor is csak egymás ellen szövetkezünk? A turáni átok a sorsunk? Van-e a keleti eredetünknek ma is létjogosultsággal bíró üzenete?
Vona ezen kérdések után ered, nyomoz, szeretné felvázolni legalább az egyik, gyengébb vagy ki nem dolgozott komponenst, a keletiségünk relevanciáját. Mondhatni, a könyv egy bírósági tárgyalás, ahol Vona a turáni elképzelés védőügyvédjeként lép fel: nem véletlen, hogy több tanúvallomást is olvashatunk: olyan autentikus embereket, akik tanúságot tehetnek egy újturanizmus lehetőségeiről, értékeiről.
Az elején azonban érdemes tisztázni, hogy mi az, hogy turanizmus, a keleti komponens. Történelmileg a turanizmus a 19. század terméke, egy olyan korban, amikor egy herderi jóslat beteljesülésétől félt a magyar intelligencia: a pánszláv és a pángermán tenger közepén a magyarság a beolvadástól, a magyarság megszűnésétől, végső soron saját kulturális halhatatlansági projektjének elmúlásától, kifulladásától rettegett az értelmiség.
Az idegen népek tengerében a magyarság testvériségélményre vágyott. Míg a szláv vagy az újlatin népeknek ez megadatott, a magyarnak nem. Nincs olyan nyelv, amelyet könnyen megértenénk, úgy, mint ahogy egy román például a franciát, vagy egy lengyel az oroszt. Mi tényleg sajátos, eltérő nyelvet és kultúrát élünk itt a Kárpát-medencében, amely sokáig egy geopolitikai törésvonalon feküdt.
A testvériség iránti vágy ihlette a turanizmus, amely a nomád ősmagyarok iránti tiszteletre és a keleti türk népekkel való rokonságra helyezte a hangsúlyt. Rögtön itt megjelenik a turáni átok: nincs egyetértés. Vegyük például a magyarság eredetét. Amikor magyarokról beszélünk, elfelejtkezünk arról, hogy gyakran egy 19. századi nemzetfogalmat kívánunk a régmúltra rávetíteni. A magyarság nem egy változatlan csoport, kétségtelen, hogy számtalan benyomás ért minket, számtalan néppel és közösséggel volt kapcsolatunk.
"Anyám kun volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az" - írta a költő, és ez ténylegesen igaz. Van bennünk szláv, német-germán, román, zsidó, más keleti népek (kunok, jászok), törökök és persze ősmagyarok is. Identitásunk azonban magyar, a nyelvünk viszont finnugor.
Nyilván kellemesebb érzés magunkat a világhódító Attila unokájának gondolni, mintsem a halszagú, a történelem széljegyzetén szereplő finnugorokkal társítani, akikkel közös kulturális elemek sincsenek meg. És talán itt fogható meg a leginkább a turáni átok: a vagylagosság. Vagy büszke hunok vagyunk, vagy halszagú finnek - más szempontból, tudatlan jött-ment futóbolond, álmodozó Attila-hívő vagy tudományosan alátámasztott, européer, felvilágosult tényként vesszük azt, hogy a nyelvünk finnugor, és semmi közünk sincs a hunokhoz.
Vagy ez, vagy az. Pedig, nem kellene ellentmondásban gondolkoznunk: a nyelvünk attól, hogy alapjaiban finnugor, az ősmagyarok kultúrája nomád volt, amely sokban azonos volt a türk népek, a szkíták és a hunok világával. Talán, pont egy elképesztő véletlenszerű, egyedi fúziója vagyunk a kulturális térnek: az északi finnugor nyelvnek és a türk vándorló világnak, Európának és Ázsiának közös gyermekei vagyunk. Mind a kettő adhat értéket sőt, a kettő együtt gyümölcsözik legbővebben. Ellentmondás helyett összhang (de ki hallja ezt az ordító veszekedésben?).
Az átok nem szükségszerű, hanem pont, hogy egy lehetőség. Egyszerre lehet a nyugati és a keleti komponenst összhangba hozni, a feszültségből pedig termékeny gondolatokat, eszméket, világot létrehozni. Több lehet a keletiség egyszerű hóbortnál, hagyományőrzésnél. Feleleveníthetnénk a keleti népek szentség iránti vágyát, természetközeliségét, ugyanakkor megtarthatnánk a nyugati világ pragmatikusságát és tudományosságát. A kettősség szinergiája, a hegeli dialektika feszültségéből eredő szintézis, az új erők felszabadulását látom egy erős újturáni eszme meghirdetésében. Miért felejtenénk el, hogy István őse Árpád volt?
A könyv hiányossága annak félkész volta: Vona a könyvbemutatóján (2021. szeptember 23. Krak'n Town) maga is bevallotta, a nagy munka féloldalas. Oké, a turanizmus védőbeszéde elkészült, ki lett dolgozva a kulturális újturanizmus koncepciója, de mi van a nyugati összetevővel? Azt ki fogja kidolgozni? Avagy, mit adtak nekünk a rómaiak? További kiegészítést érdemelne az, hogy a Kárpát-medencében élő két másik keleti nép: a zsidóság és a cigányság hogyan éli meg a saját keletiségét, és hogyan termékenyíti, termékenyítheti meg az újturáni kulturális missziót, melyet egy izgalmas koncepciónak tartok.
Mindezeket a sorokat úgy írom, hogy én magamban nem érzem a keleti komponenst. Teljes mértékeben nyugati vagyok, és úgy érzem, elszakadtam a gyökereimtől. A posztmodern ember mítosznélküliségében mégis vágyom a szentségre, az önmeghaladásra, mégse érzem azt, hogy nekem lovagolni szeretnék a végtelen sztyeppéken, vagy a lakásomat jurtára cserélném. Az újturanizmus kulturális (nem politikai vagy vallási programja) projektje számomra idegen, mégis, ezen soron olvasása után lelkesítő tudott lenni és ki tudja, lehet pár lovas lecke után felfedeznék magamban valami ősit (sőt, volt is már valami hasonló élményem).
Ahogy a bevezetőmben írtam, az eltérő létsíkok találkozásából szentség ered. Eliade ezt a térre és az időre értette, én mégis kiterjeszteném az eszmék világára. Nem multikulturalizmosról beszélek, mert azt beolvasztja a kulturális tradíciókat. Erős, útmutató, releváns, élő kulturális identitásokról, a bennük élő türk ős és a letelepedett európai felmenő, Turán és Irán házasságáról.
Hisz egyszerre lehetünk Szókratész és Cicero örökösei, Krisztus gyermekei és Emese álma.
Az eszmék, világok, Kelet és Nyugat találkozásánál, bennünk, a magyar közösségben és néplélekben az eltérésekből szentség eredhet. Ha ezt tiszteljük és értékként kezeljük, nem szórjuk, mint disznók elé a gyöngyöt, csak akkor lehet az átokból áldás. Talán ez lehet az a történelmi küldetés, amit a magyarság felfedezhet magának. És a mi feladatunk, hogy a múlt által bennünk rejlő lehetőségeket, potenciált kiaknázzuk, és relevánssá tegyük a XXI. századi ember, magyar számára.
Szubjektív értékelés: 10/10
Vona Gábor könyve a honlapján (https://vonagabor.hu/product/atokbol_aldas/) , illetve novembertől a nagyobb könyvesboltokban megvásárolható.
Eliade - A szent és a profán könyve pedig itt megvásárolható:
Vona előző könyvéről szóló ajánlom itt olvasható: https://kbkonyvesblog.wixsite.com/kbblog/post/vona-m%C3%ADg-a-hal%C3%A1l-el-nem-%C3%A1raszt
Köszönöm, hogy a könyvvétellel támogattad a blog működését!